AMICATION

International

HUN

Támogatás nevelés helyett

Hasonlótól a hasonlóig, egyenlőtől az egyenlőig

A felnőtteknek meg van az azonosság tudata, a gyerekeknek is meg van az azonosság tudata. És mint mindig az azonosság tudat létezik és fejlődik, ő létezik és minden különbözőséggel mégis egyenértékű. Egy mindenkori felnőtt ebből a reálisan működő azonosság tudatából és egy mindenkori gyerek ebből a reálisan működő azonosság tudatából kapcsolatot létesítenek. Személytől személyhez, azonosság tudattól azonosság tudathoz, az éntől az énhez. A felnőtt keres egy utat a gyerekhez az énből, önmagát személyiségének sokoldalúságával viszi a gyermekhez való kapcsolatba, úgy ahogy ő ezt mindenkor akarja és tudja. Ő eközben misszió, megbízás, módszer, csel nélkül van. Ő autentikus, szituációhoz alkalmazkodó, flexibilis: ő épp olyan, mint ahogy éppen van sarkokkal és élekkel, javaslatokkal és bátorításokkal, korlátokkal és reményekkel.

Felnőttek, akik a gyerekről alkotott nevelési képet már nem hordják magukban, akik önmagukat és személyiségüket semmiféle nevelési megbízással nem azonosítják, akik a gyermekiránti felelősséget mindenekelőtt átveszik, akik ők maguk, akik központjukat magukban hordják és nem áthelyezve a gyermekben, más felnőttek, mint azok akik épp ezt fontosnak tartják. A posztmodernben vannak egzisztenciális kérdések, amelyek az egyenrangúság világában egy konstruktív tájékozódást lehetővé tesznek: »Ki vagyok én – ki akarok lenni?« »Mik az én személyes értékeim ebben a értéksokszínűségben?« És adódik a következő kérdés: »Ki vagy te?« Ez a felnőtt felismeri a kérdésnél: »Ki vagyok én a gyermekekkel való együttlétben?«, hogy ő önmagában már nem a gyermek képét, mint nevelési ember képét hordja és hogy ő magát már nem nevelő felnőttként érti. Számára már nem nevelő és nevelendő állnak egymással szemben egy pedagógiai vonatkozásban, hanem ugyanazon nevelés hasonló értékű emberei találkoznak.

  Így nem fordul el a nevelés szabadságát valló felnőtt a gyermektől. Miért tenné ezt? A gyermek iránti szeretet nem vész el, ha a gyermekről vallott pedagógiai nézetet befejezik. Tehát ő a gyermekhez fordul, úgy mint azt egy nevelő felnőtt is teszi. Csak most éppen nevelési tartás nélkül, megbízás nélkül, hogy egy fiatal emberből egy teljes értékű embert csináljon. Nem, ő a gyermekkel úgy találkozik mint az egyenlő az egyenlővel, minden különbség elismerésével. Mint Afrikában, férfiaknál és nőknél, a politikában és máshol.

  A gyerekek észreveszik ezt a pszichés változást. Ez az apa, ez az anya, ez a nevelő, ez a tanár, ez a felnőtt más kisugárzással, egy más pszichikai küldetéssel rendelkezik, és a gyermek megérti ezt a változást: »Ő már nem mondja nekem, hogy nekem egy igazi, teljes értékű emberré kell váljak. És ahogy ez megy, erre sok recept van:  tekintélyelvű, tekintély nélküli, hagyjuk, hogy menjenek a dolgok a maguk útján, demokratikus, partneri, és sok szakács is van erre: Comenius, Pestalozzi, Montessori, Neill, Gordon, hogy csak a leghíresebbeket említsük meg. Nem, ő megérteti velem, hogy és az ő szemszögéből kezdettel fogva egy igazi, teljes értékű ember vagyok. És ebből a pozícióból veszi fel velem a kapcsolatoz, a kapcsolatot nevelés nélkül. Minden, amit ő tesz, át van hatva a nevelés mentes, misszió mentes, tekintélyelvű tartástól. Én egy személyt élek át – és én az ő jelenlétében magam is személy vagyok. Vannak hasonlóságaink, különbözőségeink, konfliktusaink, korlátjaink, mi gazdagítjuk egymást és korlátozzuk is egymást, ahogy jön. Mi nem állítottuk magunk közé azt, amit nevelésnek neveznek.«