International

HUN

Támogatás nevelés helyett

A nevelés konstruktív vége

Kinek jutott eszébe, hogy a gyerekeket tulajdonképpen nevelni kell? A gyerekek itt vannak, a felnőttek itt vannak, a társadalom itt van, teljes értékek, orientálás, határok, kihívások. Minden elő van készítve és kész, ha egy gyermek megszületik. Az élet mint kaland kezdődhet. A szülők szeretik gyereküket, a szeretet és vigasz, támogatás és támasz jelen van, miért van szükség egyáltalán nevelésre a világon.

Tehát: A nevelés több, mint a magától érthető. A nevelés valami különleges. A nevelés feladat és megbízatás, hogy arról gondoskodjunk, hogy a gyerekeknek minden sikerüljön. Hogy ők igazi , teljes értékű emberek legyenek. A nevelés egy adás, egy kulturális és civilizációs küldetés: gyerekekből embert csinálni. Őket képezni, formálni, irányítani, nekik az igazi értékeket megmutatni és őket hozzászoktatni egy viselkedéshez, ami őket túlélővé teszi. A nevelés lemondhatatlan, nevelés nélkül csak káosz és szerencsétlenség van. Manapság többre van szükség és minden estben jobb nevelésre, jobb módszerekre, jobb könyvekre, jobb szemináriumokra.

Az ebben való kételkedés megengedett? Mindenki tudja, hogy mi történik, ha túl keveset nevelnek. És ha egyáltalán nem nevelnek – ilyen valami az elképzelhetetlenen kívül áll. Kinek kellene komolyan arra az elképzelésre jutni, hogy abbamaradjon a nevelés? Ez a gondolat elvetendő és egy rossz vicc. Ezen gondolat ellen van nemcsak a pedagógia tudománya, az ezerszámra teendő nevelési könyvek, számtalan képzett pedagógus tettre készsége, hanem az élettapasztalat és a történelembe való bepillantás. De épp erről a gondolatról kell itt elgondolkozni. Nem, nem a nevelés végének a gondolatáról, ami káoszba vezet, hanem a nevelés végének egy másik gondolatáról: egy gondolat, mely egy újszerű és konstruktív utat nyit a felnőttek és a gyerekek számára.

Ez pedig a gyerekről alkotott kép újragondolásával kezdődik. Honnan tudják a felnőttek mik a gyerekek és hogyan kell velük bánni. Ki ismeri ki magát és kit lehet kérdezni? Amikor a felnőttek maguk is gyerekek voltak, a szüleiktől tanulták, hogy milyen kép van a gyerekről. A kép egy ifjú emberről, akinek nevelésre van szüksége, hogy igazi emberré válhasson. De és itt lép be a gondolkodás, ez egy kép. ez csak egy kép, egy elképzelés, egy sejtés, egy hipotézis. Bizonyára, ez a hipotézis bevált, és minden erre megy ki, hogy a gyerekek nevelési-emberek és nevelésre van szükségük és mindenki úgy viselkedik. De a gyerekek nem hordanak a homlokukon táblát azzal a felirattal »nevelésre van szükségem«. Az ember látja ezt a mondatot, de ez nincs reálisan ott, hanem csak egy megszokott pillantásban, a gyerekről alkotott megszokott interpretációban.

És az interpretációk, az emberről alkotott képek túlhaladottaknak is bizonyulhatnak. Mint például az a nézet, hogy valaki fekete kézzel egy nem oly igazi értékes ember, mint valaki fehér kézzel és hogy ők csak rabszolgának alkalmasak. Vagy az a nézet, hogy a férfiak az igazi és értékes emberek és hogy emiatt a nőknek a választójogot nem szabad megadni. vagy az a nézet, hogy egy államot csak a király tudja kormányozni és a nép nem. Vagy, vagy, vagy. Sokféle emberkép van, de ezek állandóan csak hipotézisek, képek éppen, de soha az élet bebizonyította tényei.

A gyerekről alkotott pedagógiai módszer is végül nem más, mint egy ilyen antropológiai hipotézis. valóban nem bebizonyítható, de mint alapelv a gyerekekkel való bánáshoz alkalmas és bevált. Addig, amíg egy új antropológiai hipotézis fellép és a régi képet a biztos bázist megkérdőjelezi. Amíg valaki jön, aki a gyermekről alkotott pedagógiai nézetet megkérdőjelezi és egy nem pedagógiai utat keres a gyerekekhez. És talál. És új hipotéziseinek megfelelően kezd élni. És nem vall kudarcot, hanem sikeres lesz. És pont ilyen emberek vannak manapság.

Ezek az emberek a konstruktív posztmodernből jönnek, amelyben minden különlegesnek az egyenértékűségét elismerik. Soha sem áll semmi valóban a másik felett. fehérek a feketék fölött, férfiak a nők fölött, a kormányzók a kormányzottak felett, belföldiek a külföldiek fölött, emberek a természet fölött, filozófusok a nem filozófusok felett, vallások a vallások fölött, kultúrák a kultúrák fölött.

És a felnőttek sem a gyerekek fölött. Ha az egyenértékűségnek ezt a paradigmáját komolyan veszik és alapelvvé teszik, akkor nem lesz különbség egy teljes értékű ember ( felnőtt ) és egy nem teljes értékű ember ( gyermek ) között, hanem azt látjuk, hogy mindketten azonos platformon vannak, a teljes értékű ember platformján. És ezen a platformon egy misszionárius tartásnak, mivel minden nevelést tönkre tesz, nincs helye.